4. fejezet: Intim kekszelés

-INTIM KEKSZELÉS-

Az élet nem egyszerű, főleg, hogyha az ember arra ér haza, hogy az a srác, aki bizonyára fülig belé van esve és sajnos egy kis hörcsög, nálatok volt míg te nem voltál otthon. Kicsit bűntudatom volt, amikor enyhén későn végre hazaestem és Pixie ezzel fogadott. Mélán bámultam a sütit, amiből már csak egy szem maradt, hiszen a dilis, lila hajú nő már jócskán megdézsmálta. Hogy nem hízik el? 

De a fő gondolatom Ken, hiszen olyan rég nem szántam rá időt. Biztos rosszul esik neki, hiszen úgy belém van habarodva. Én meg átnézek rajta. Rossz érzés...

Ezután eszembe jutott Castiel és Jade és rögtön jobb kedvem lett. Közben csak remélni mertem, hogy a keresztanyám nem kapott telefonhívást a suliból, hogy ellógtam az utolsó órám. A másik dolog ami miatt aggódhattam, hogy Pixie megérzi e rajtam a fű szagot. Én ugyan nem szívtam, de a ruhám az igen. Hogyan tudnám így kimagyarázni magam? Mielőtt bármi ilyesmi történhetett volna, felkaptam a sütit és felrohantam a szobámba. 

A reggel hamar eljött, ugyanilyen gyorsan pörögtek tovább a napok. A legtöbb időm próbáltam Castiellel tölteni, kivéve amikor úgy ítéltem meg, hogy a végén még eltelik velem és nem leszek érdekes. Olyankor otthagytam és esetleg Lysanderrel kérettem magam vagy Jade-del. Sikerült egyre jobban megismernem mind a három fiút, habár Lysander volt az, akivel csak felszínesen törődtem. A heterokróm srác Castiel legjobb haverja, egyértelműen nekem is jóban kell vele lennem, ha a vöröstől szeretnék valamit. Persze még nem vagyok benne biztos, hogy tényleg akarok valamit. Eleinte jól esett, hogy nem sajnálkozón kezelt, mint mások, akik megtudták, hogy miért jöttem át ide. Ugyanolyan bunkó és piszkálódó volt. Sikerült elfelejtenem azt a tragikus napot és minden bűntudatot. Senki sem akar egy élő utolsó pillanataiban vitatkozni az illetővel...
Persze egyszer már Castiel felhozta a témát, miután valahonnan a fülébe jutott, hogy mi történt.
- Hé, Chloé! Nem adok a pletykákra, de a fülembe jutott valami. Sosem meséltél még a szüleidről - kezdte, amikor kint vártam őt az egyik pad háttámláján. Néhány napja történt ez, én pedig egyszeriben elkomorodtam, pedig széles jó kedvem volt. Zavartan elkomorodtam és elkaptam a tekintetem, ezért ő folytatta a beszélést
- Tényleg meghaltak? Olyan halott halottak? - kérdezte, még amolyan Castielesen is próbált viccelődni, annak ellenére, hogy láttam rajta, komolyan kérdezi.
- Ja... - feleltem, hiszen éreztem, hogy remegek az egész testemben. Leugrottam a padról és faképnél hagytam. A nap többi részét az idegesítő Nathaniellel töltöttem, talán tudatalatti bosszúból, amiért a vörös ilyen témát hozott fel. Cas érthetett a hallgatásomból, mert soha többé nem hozta fel anyát és apát. Habár a beszélgetéseink alatt ő sem nagyon hozta szóba a sajátjait, én pedig nem erőltettem.
Mindenesetre a gondolataim legtöbbször Castiel körött forogtak, amolyan tinis-álmodozósan. De a hétköznapokban akármi is játszódik le belül, kívülről mindig kemény maradok. Ugyan nem fiú vagyok, de valahogy sokkal jobban megmaradt bennem az az elv, amit a gyerekeknek mondanak, amikor sírnak. A nagylányok nem sírnak. Tehát én sem mutatok semmit már a szüleim halála óta. Kicsit talán már sokat emlegetem ezt, de ez egy fontos fordulópont volt az életemben. Előtte mindig szorgalmas voltam, amolyan jó kislány. Barátságos és nyílt. Előtte is voltak problémáim, de kinek nincsenek? Ebben a korban nagyjából már minden serdülő volt pszichológusnál, nem csak én.
Tehát zárkózott lettem és teljes páncélt növesztettem, nem csoda ha kívülről mindig az elszántság tükröződik rajtam, nem pedig a gyenge vágyakozás. Na meg azt vettem észre, ez a kemény külső Castielnek is jobban tetszik, a régi énem nem kedvelte volna ennyire.

Arról a napról szeretnék írni ide, amikor minden elkezdődött.
Ugyanúgy indult, mint a többi napom, s mivel beköszöntött az ősz is már, s elmúlt az indián nyár, már hűvösebb volt és egy átmeneti kabátot is felvettem a fekete blúzomra. Táskámat a jobb vállamra dobtam és elszántan közelítettem meg az osztálytermet, amikor valami meggátolt a haladásba. Pillanatyni zavaró tényező volt, eleinte azt hittem csak hallucinálok. De amikor a szélvész után fordultam, akkor láttam meg az apró kiskutyát, ami elrepesztett mellettem.
- Állítsák meg! Valaki! Chloé kisasszony! - a hang már messziről ismerős volt, ezért is állt fel a szőr a hátamon. A kedves nagymamára emlékeztető igazgatónő caplatott felém. Meglepetten néztem rá.
- Miért nem állította meg?! - kérdezte lihegve, amint közelebb ért. Látva meglepett tekintetem, folytatta, kicsit megenyhültebben.
- Ő volt Totó, az én kiskutyám. Néha elszökik, de nem bánt senkit! Kérem kapja el, majd hozza a tanáriba. Köszönöm! Jaj, rengeteg elintézni valóm van! - mondta és már hátat is fordított, hogy elcsoszogjon arra, ahonnan jött. Megszólalni sem hagyott nekem időt, ennek megfelelően meglepetten, ám inkább undorodva bámultam utána. Kiskoromban sokat könyörögtem anyuéknak egy macskáért, de miután egy megkarmolt az egyik barátnőmnél, amolyan véresen folyósan, már nem akarok semmilyen állatot sem.
Így hát Totó üldözése helyett folytattam az utam az osztályterembe, ahol reflexszerűen Castiel mellett foglaltam helyet.
- Szeva! - köszöntem rá, ahogy ledobtam a táskám magam mellé. - Nem fogod elhinni, mi történt az előbb. Az igazgatónő engem küldött a kutyája után! - fröcsögtem felháborodottan. A srác erre csak gúnyosan vigyorgott, mint általában szokott.
- Jó sokunkat ugrasztott már utána. Az a kis patkány mindig megszökik - mondta.
- Akkor minek hozza be? - morgolódtam, miközben elkezdtem kipakolni a cuccaim a táskámból. De ez csak költői kérdés volt, mert pár másodperc néma csönd után folytattam.
- Tényleg! Neked van háziállatod? - kérdeztem érdeklődve, remélve, hogy nemmel válaszolni.
- Aha, egy kutyám - felelte büszkén. Magamban kissé elkeseredtem, de közben reménykedtem, hogy az arcomat sikerül felragyogtatnom.
- Ah, király! - mondtam gyorsan valami lelkesedés-félével, de amint elfordítottam a fejem, kiült rá az ellenszenv. A Castielről alkotott képemen ez nem fog változtatni, viszont az kérdéses, hogy hogyan fogom tudni elfogadni a kutyát. A srác eléggé belelendült a beszédbe, így még az is kiderült, hogy egy belga juhász kaparja az ajtaját minden nap. Tudtommal az egy nagy dög, nem egy amolyan szobacirkáló. Az ilyen nagyot tud harapni, nem csak karmol...
Óra után kénytelen-kelletlen újra az igazgatónőbe botlottam, aki kérés nélkül közölte, hogy Totó még mindig nem került vissza hozzá, úgyhogy aktivizáljam magam és kergessem. Castiel egy darabig még támogatott, illetve kényelmes tempóban császkált körülöttem, amíg én a patkányt kergettem. Egyszer még meg is csúsztam a padlón és hasra estem.
- Végre megtaláltad a hozzád illő pozíciót! Remélem kényelmes a helyed, hogy onnan tudj felnézni rám és felnyalni a padlót a talpam előtt - a suli legutálatosabb hangja szólalt meg fölülem, s fel sem kellett néznem, hogy tudjam, ehhez a hanghoz szőke loknik és két leértékelt barbie baba tartozik. Mégis felemeltem az elkeseredett, érzéketlen tekintetem, hogy a lelketlen szempárba nézzek.
- Még mindig jobb, mint eladni a lelkem az ördögnek - morogtam, de Amber szemeiben amolyan igazi gyűlölet gyúlt az érdektelen, fensőbbséges álca mögött.
- Hogy ugatsz? Nem értek az állatok nyelvén - jelentette ki egyszerűen, a részéről pedig már le is volt zárva a beszélgetés. Egy egyértelmű tekintetett vetett a mögött ácsorgó Castielre, majd folytatta az útját a rózsaszín bratz baba pokol felé. Én még össze-vissza szitkozódtam, hiszen nem akartam, hogy az övé legyen az utolsó szó. De meg se rezzent, az én arcom pedig vörös volt a dühtől és valami olyan érzés is volt bennem, mintha könny bugyogna fel belőlem. De tartottam magam. A vörös srác tanácstalanul nézett rám, néhány lépést közelebb lépett, de amint felé kaptam a fejem, meglátta a paradicsom vörös arcom és az összes gyűlöletet a tekintetemben. Talán kicsit megijedt, mert a folyosón csüngő órára nézett.
- Ne haragudj Chloé, de sietnem kell. Tessék itt egy kis kutyanasi, Démonnak szoktam belőle adni. Tényleg, ne haragudj, sürgős dolgom van - mondta zavartan, majd miután a kezembe nyomta a büdös apró csontalakú jutalomfalatokat, elrohant. Nem vagyok hülye, Lysansdertől már hallottam a bandájukról, de Castiel valamiért még nem említette. Sejtettem, hogy emiatt rohan úgy, de attól még rosszul esett ez az egész. Főleg mert most szenvedhetek tovább Totóval, tök egyedül.
Egész álló nap azt a rohadt dögöt kergettem, még ez a megalázós dolog is képbe jött Amberrel, nem csoda, ha elborult az agyam. És az az elfojtás, amivel igyekeztem egyre csak magamban tartani a sírást! Mind az elkeseredettség, mind a düh és a fájdalom buzgólkodott bennem.
A kertész klub közelében sikerült elkapnom, miután néhány nasival sikerült magamhoz csalogatnom. Minden erőm bevetve vetettem magam utána, hogy kezeim és karjaim kulcsoljam kicsi, patkányszerű teste köré. Amint elkaptam megtántorodtam, az adrenalin elöntötte az agyam, az összes érzelmemmel együtt. A világ fordult egyet körülöttem, még a csillagos eget is láttam magam előtt. A következő pillanatban a rideg füvön feküdtem mellkasomon a kutyával, ami közel sem tűnt olyan mozgékonynak mint eddig. Nyugodtan feküdt. Amint észhez tértem és megláttam a szürke eget, riadtan sikoltottam fel, főleg mert nem emlékeztem arra a részre, hogyan is kerültem a földre. na meg valami ijesztő, általam cseppet sem kedvelt izé feküdt a mellkasomon. Még egyet sikítva pattantam fel és sűrű pattogások közepette ráztam le magamról Totót és az érzést, amit a mellkasomon hagyott. Az állat tompán puffanva esett a földre valami fura pozícióban.
- Totó! - kiáltottam rá, hogy keljen, de nem mozdult. A világ fordult még egyet, a szívem olyan hevesen dobogott a mellkasomban, mintha ki akarná pumpálni a vérem a fülemen. Jobbra-balra léptem, hogy ne essek össze, de ekkor egy gyenge, ám ennél több segítséget nyújtó kéz ragadta meg a karjaim, hogy ne essek össze.
- Ken! - fordítottam immár könnyes szemeim a pápaszemes fiú felé. Hiába is volt egy alapelvem, most Ken állt mellettem, aki évek óta ismer, így talán a legmélyebb titkaim is tudja. Ráadásul ő szeret engem! Biztos meghallgat, megvigasztal és bízhatok benne!
Óvatosan odébb húzott, hogy az iskola falának tövében leüljünk, majd egy tisztes távolságot kihagyva mellettem Totó tetemét nézzük. Ken nem félt megérinteni a kutyát, hogy megnézze dobog-e a szíva vagy valami. Hát nem dobogott, ám az enyém annál jobban.
- Nincs semmi baj - mondta Ken gyorsan, hátha ettől megnyugszom. De persze ennyi nem segít, sok idő is kellett még, hogy abbahagyjam a sírást.
- Ken, én nem tudom mi történt! Megszédültem és talán még el is ájultam! Én nem tettem semmi rosszat! - bömböltem. Az érzelmi megviseltség és az elfojtás akkor tört ki belőlem, Ken pedig ott volt mellettem.
- Senki sem fogja megtudni, Chloé! Nem történt semmi rossz, biztos csak kimerített a suli - mondta, a hangjából az idegesség is fokozatosan eltűnt. Halványan rám mosolygott és egy csomag csokis kekszet húzott elő a táskájából.
- Ez csokis. Különleges helyzetre tartogattam, ez pedig az. Tessék! - nyújtotta felém a kibontott zacskót, én pedig meghatottan felsírtam újra. Elvettem néhány szemet és tömeges számban kezdtem a számba tolni. Teli szájjal egye csak Totót emlegettem, a töröttnek tűnő gerincét, a halott kis testét. De Ken profi módon terelte el a témát. Kicsit nosztalgiáztunk, aztán sikerült megnevettetnie is.
- Lassan menned kéne - mondta mosolygósan, miután megnézte az óráját. - Ezt majd elintézem - bökött Totó felé, még a hangját is lehalkította. Hálásan néztem rá, majd miután vágott egy hülye pofát és felhozta hozzá egy korábbi poénunkat, újra elnevettem magam. Otthagytam. Még visszanéztem, de Ken irtó gyorsan eltűnt az ellenkező irányba a kutyával együtt. Mosolyogva, még kicsit könnyes szemekkel fordultam be a sarkon. Ám ott egy dühödt szempárba botlottam és semmit sem tűrő arckifejezésbe. Castiel szikla szilárdan állta az utam, karjait összefonta a mellkasa előtt.
- Jól szórakoztál a pápaszemessel? Sokáig tartott elkapni Totót? - kérdezte, de nem úgy nézett ki, mint aki választ vár. Teljesen meghökkentem, a mosoly lefagyott az arcomról. Castiel tekintete olyan fenyegetőnek tűnt, hogy megmoccanni sem mertem.
- Siettem ahogy csak tudtam, hogy tudjak segíteni, erre te az időd nagy részét ezzel a lúzerrel töltöd és röhögcséltek? Azt még elviselem, hogy Lysanderrel és Jade-del flörtölsz a szemem láttára, de ez már sok! Döntsd el mit akarsz, de velem ne játszadozz! - itt tartott egy kis csöndet, mintha választ várna, de nem szólaltam meg. Lesütöttem a szemeim, ajkaim között rémülten szívtam be a levegőt.
- Baromira tetszel, Chloé! Reméltem, hogy észre veszed és vissza fogod magad, de akkor inkább ne is beszéljünk többet! - ingerülten engedte le a karjait, néhány lépést tett, mintha ott akarna hagyni. De visszafordult és beletúrt a hajába.
- Miért csinálod ezt? Ezzel a kis nyomival olyan jól el tudsz nevetgélni, de mellettem nem engeded el magad igazán! Hát úgy viselkedtem én veled, mintha csak egy Amber-szerű képmutató bábbal akarnék törődni?
- Castiel, én... - rémült tekinteteim felkaptam, hogy az ő szempárjába fúrhassam. Ajkaim remegtek, ahogy próbáltam összeszedni magam, hogy folytathassam.
- Chloé, én tényleg, igazán kedvellek! - mondta már kevésbé dühösen, de továbbra is agresszívan. Mintha valami elkeseredettséget is hallottam volna benne. Kétségbeesetten néztem rá, de nem tudtam gondolkozni, elvesztem a szemeiben. olyan gyorsan történt az egész, ahogy a karjaim a nyaka köré fontam, lábujjhegyre emelkedtem és az ajkam az övére tapasztottam. Éreztem feszült testtartásán, hogy meglepődött, de végül karjait a derekam köré fonta és szorosan magához húzott.
- Csak így tudtam elérni, hogy befogd - jegyeztem meg úgy jó néhány perc után mosolyogva, könnyektől maszatos arccal.
- tetszenek a módszereid - felelte erre. - Hazakísérlek - tette még hozzá ellentmondást nem tűrően. Ujjait az enyémek közé fűzte. Hazafelé békés beszélgetés bontakozott ki közöttünk, Ken és Totó szóba sem került. Ugyan nekem eszembe jutott a pápaszemes fiú és rettentő pocsékul éreztem magam miatta, hogy milyen rosszul is fog esni neki, ha ez kiderül.
Még a kapuban kaptam egy visszafogott csókot Castieltől. Odabent Pixie vagy tíz percen keresztül faggatott a történtekről, hiszen a ruhám összepiszkolódott a földön fekvéstől, az arcom pedig maszatos volt és piros. De mint a fal, tartottam magam. A szobámban mertem csak elengedni magam, egyből táncot is lejtettem a diadalomra.

Kentin naplója - 3. bejegyzés

A Chloé megfigyelésével töltött második napom.
A reggel átlagosan telt - gyorsan megreggeliztem a kedvenc zabpelyhemből, és bepakoltam a Slipknot logóval ellátott hátizsákomba, majd kitoltam a garázsból a biciklimet. Az ajtóból apa még utánamkiáltott:
- Kentin, ugye az új sulidban senki nem piszkál? Mert ha igen, velem gyűlik meg a bajuk. - kiabálta, amivel kicsit zavarba hozott, mivel az egész utca hallotta, de hát az apám már csak ilyen. Mivel katona volt, és most is a seregben szolgál kiképzőtisztként, hozzá van szokva a kiabáláshoz.
- Ne aggódj apu, minden rendben. - nyugtatgattam gyorsan. Ha rájön, hogy az új suliban is piszkálnak, akkor megint kivesz az iskolából, és máshová irat be - akkor pedig ugrott a Chloé hadművelet, amit pedig nem hagyhattam. Ráadásul nem lennék annak a helyében, akiről apám megtudja, hogy bántott az iskolában. Az apám elég ijesztő tud lenni néha. Általánosban és
óvodában a tanítónők mindig féltek tőle, ezért szinte sosem mertek rám szólni, amiért Chloé mindig irigykedett rám.
- Hát rendben, fiam, de ha valaki csúnyán néz rád, azonnal szólj nekem. - mondta, majd megfordult, és visszament a házba a tejeskávéját kortyolgatva. Megkönnyebbültem sóhajtottam fel, majd elindultam az iskolába.
A gimibe érve leparkoltam a bicajomat, viszont az osztályterembe igyekezve kisebb baleset ért, ugyanis egy kistestű kutya éppen engem szemelt ki legújabb játszótársának. Azon sem volt időm elgondolkodni, hogy mit keres egy kutya a suliban, amikor az igazgatónő kiabálása ütötte meg a fülemet.
- Új fiú, azonnal állítsa meg azt a kutyát!! - ordította.
- T-t-tessék? - kérdeztem zavarodottan, de a kutya addigra már kereket oldott, mire felfogtam, hogy az igazgatónő mit várt tőlem.
- A csudi-mudiba, már megint elszaladt! - lihegte, mikor odaért mellém. - Ez a drágaságom, Totó volt. Nagyon energikus jószág. - mondta mosolyogva. Úgy tűnik, ha a kutyájáról beszél, nagyon felvidul valamiért, biztosan nagyon szereti. Én annyira nem szeretem a kutyákat, mert félek tőlük... bár az ilyen kicsik annyira nem ijesztőek, most, hogy én is nagyobbra nőttem.
- Egészen véletlenül pont magát kerestem, és Chloét, a másik új diákot. - folytatta az igazgatónő, miközben a szétzilálódott haját igazgatta. - Elfelejtettem mondani, hogy még klubbot is kell választaniuk. Fontolja meg alaposan a
döntést, mert év közben már nem lesz lehetősége klubbot váltani!
- É-értem. - mondtam elgondolkodva. Lássuk csak...általánosban Chloéval a zenei klubban voltunk, mert Ő nagyon szereti a zenét. Akkor valószínűleg most is a zenei klubhoz fog csatlakozni! - A zenei klubhoz szeretnék csatlakozni, ha lehetséges. U-ugye van zenei klub?  - kérdeztem idegesen. Ha nincs ilyen klub, nem tudom, mihez fogok kezdeni. Nem vagyok valami atlétikus, és úgy különösebben semmiben sem vagyok jó.
- Hát persze, hogy van. A következő szünetben mondja meg Natanielnek, hogy melyik klubot választottam, és a többit majd Ő elintézi. - mondta, és már távozott is. Én is sietősre fogtam, mert abben a pillanatban megszólalt a csengő.
Gyorsan befutottam az osztályterembe, és helyet foglaltam egy üres padnál...Chloé még nem volt bent, amit szomorúan tapasztaltam. Viszont ott volt az az ijesztő vörös hajú srác, akibe tegnap véletlenül belerohantam. Gyorsan félrenéztem, hogy ne vegye észre, hogy bámulom... és ekkor befutott Chloé is. Integetni kezdtem neki, hogy jelezzem, üljön mellém, itt még van szabad hely, azonban Ő észre sem vett. Rám sem nézve leült...a vörös hajú srác mellé? Ez meg mit jelentsem?
Teljesen lesokkolódtam. Chloé nem vette észre, mennyire ijesztő ez a srác? Így töprengtem magamban... talán Chloé jobban megváltozott, mint gondoltam.
Egész órán ezen töprengtem, ezért teljesen meglepődtem, mikor meghallottam az óra végét jelző csengőt. A szünetben kénytelen kellett, ismét elmentem a DÖK elnököz, Natanielhez. Elmondtam neki, hogy a zenei klubhoz szeretnék csatlakozni, és azt mondta rendben, felírja a nevemet. Megkönnyebbültem jöttek el tőle, legalább ezúttal nem sütött el egy viccet sem.
Ezután már csak két órám volt, de Chloé továbbra sem ült mellém, de még csak szóra sem méltatott, ami elszomorított. Úgy tűnik, ma sem tudunk beszélgetni...
Az utolsó óra után éppen a biciklitárolóhoz tartottam, mikor valaki az utamat állta. Ijedten léptem egyet hátra, arra számítva, hogy a magas, vörös srác jött, hogy megverjen, de tévedtem. A szőke, göndör hajú lány állt előttem, az elmaradhatatlan követőivel. Úgy tűnik, az egyikük mindig rágózott, a másik pedig a nap 24 órájában rúzsozza a száját.
- M-m-mit szeretnél? - kérdeztem rosszat sejtve. Tegnap elég undok volt velem ez a három lány.
- Mégis mit gondolsz? Tegnap csak úgy belém jöttél, igaz, Charlotte, Li? Ezt nem hagyhatom szó nélkül...tudod, én a DÖK elnök, Nataniel húga vagyok. Ha nem szeretnéd, hogy megtudja, milyen tiszteletlen voltám velem, meg kell venned a hallgatásomat... vagy csúnya dolgok fognak történni.
- M-mit tehetek érted? - kérdeztem nagyot nyelve.
- Éppenséggel pénz szűkében vagyok, délután pedig vásárolni kell mennem, mivel kijött a legújabb kollekció... Szóval, ide a pénzeddel. - nyújtotta a tenyerét. Most mihez kezdjek? Félek, ha nem engedelmeskedem, a DÖK elnök tényleg bosszút áll rajtam, talán még az igazgatónőnek is elmondja, hogy 'bántottam' a húgát...akkor pedig bajba kerülök, és talán kivesznek az iskolából...vagy akár ki is rúghatnak, azt pedig nem engedhetem! Semmi képpen sem. Nem maradt más választásom...meg kellett vennem a hallgatását.
- Tessék, itt az összes pénzem... - mondtam, és kivettem a tárcámból 20 dollárt.
- Tsk, hát ez nem valami sok... - sóhajtott fitymáló arccal a lány. - Egyelőre megelégszem ennyivel. Viszont ha legközelebb is keresztbe teszel nekem, pöttöm, a helyedben felkészülnék!
Ezzel otthagytak, és vissza sem néztek...ezt megúsztam. Egyelőre... nagyon dühös voltam később magamra, amiért nem tettem semmit, de hát akkor és ott nagyon megijedtem, hogy nem tudom folytatni a tervemet. Most pedig ez az elsődleges.
Ez után az incidens után már zavartalanul folytathattam a napomat. Hazaérve megcsináltam a házi feladatomat, és azon gondolkodtam, mi legyen a következő lépés Chloé esetében, amikor anyukám a tökéletes ötlettel állt elő. Bár erről valószínűleg neki sejtése sem volt.
- Kentin drágám, végeztél a házi feladatoddal? Akkor vidd át légy szíves ezt a sütit Chloénak, és a keresztanyjának, Pixie-nek... túl sokat sütöttem, és gondoltam, küldök át a közeli ismerősöknek és szomszédoknak. Menj csak, biztosan lesz Chloéval miről beszélgetnetek. - mondta, és rámkacsintott. Ha te azt tudnád, anyu...
Ezzel tehát ismét biciklire pattantam, és elkerekeztem a néhány utcányira lakó Pixie-hez és Chloéhoz. Reményteljesen csöngettem be hozzájuk, hiszen ilyen módon belépést nyerek Chloé lakásába, és még ürügyet sem kell kitalálnom, ezzel anyukám már ellátott. Pixie néni nyitott ajtót.
- Oh, Kentin, mi szél hozott? Hmmmm, mi ez a finom illat? Csak nem süteményt érzek? - kérdezte a levegőbe szagolva.
- De, az. Anyukám túl sokat sütött, és azt mondta, hozzak át belőle. - mondtam vidáman. - Chloé itthon van?  - kérdeztem reménykedve.
- Sajnos nincs szerencséd, drágám, Chloé még nem jött haza... kiváncsi vagyok, mi lehet vele, nem jellemző rá, hogy későig kimarad. Bár még ráér hazaérni. Fiatalság, ugyebár. Azt hiszem, ez megbocsátható bűn. - mondta kedélyesen Pixie néni, miközben beinvitált a lakásba, és leültetett a konyhában. A sütemény mellé tejet szolgált fel, azután pedig lelkesen hozzálátott a süteményhez, anyukám cukrásztudományát dicsérve.
- Apukád aztán igazán szerencsés...hmm...ez isteni! - mondogatta egyre.
- Hát igen...de azért kicsit rosszul érzem magam miatta...mármint, úgy értem, sajnálom Chloét... hiszen Ő már sosem ehet az anyukája sütijéből. Az övé is mindig nagyon finom volt. - próbáltam puhatolózni.
- Hát igen, az a borzalmas baleset... - sóhajtott Pixie néni, hirtelen elkomorodva. - Ha az a baleset nem lett volna, még mindig élne a legjobb barátnőm. Persze, én nem mondhatok ilyet, hiszen Chloé az édesanyját veszítette el. És az édesapját. Szegény gyermek... - elővett egy zsebkendőt, és hangosan kifúja az orrát. Kicsit rosszul éreztem magam, amiért miattam érzékenyült el. De szerencsére a tervem bejött. - És a legrosszabb az egészben - folytatta - hogy még a rendőrök is értetlenül állnak a dologhoz... a legutóbb azt mondták nekem, még mindig nem zárták le a nyomozást.
- De miért nem? Hiszen baleset volt - próbálkoztam - nem igaz? Miért nyomoznak még mindig?
- A részletekbe nem avattak be. - mondta sértődve Pixie. Az orrával rosszallóan grimaszolt. - Csak annyit tudok, hogy elvégezték azt az izét...azt a vizsgálatot, amikor az aszfalton maradt autógumi nyomok alapján rekonstruálják a balesetet... arról motyogtak valamit, hogy a nyomok nem egyeznek. Hogy nem balesetre utalnak a foltok az aszfalton... valami bonyolult ábrát is mutogattak, de én nem tudtam kivenni belőle semmit... De hát ami megtörtént, megtörtént. Eltemettük őket... Remélem a zsernyákok is lezárják hamarosan a nyomozásukat, és békében nyugodhatnak szegények. És Chloé
is megnyugszik végre. Borzalmasan kiborították a történtek...de ház ez természetes. El sem tudom képzelni, min megy most keresztül. De persze minden erőmmel támogatom. - mondta kissé pozitívabban. - És Chloé nagyon szerencsés, hogy egy ilyen régi barát áll mellette, mint te. - nézett rám - Bizony nagyon szerencsés. Biztosan te is mindent megteszel, hogy felvidítsd, tehát én is keményen fogok próbálkozni! De elég ebből a szomorú témából, amikor ilyen finom sütemény vár arra, hogy elfogyasszuk! - zárta le a témát. Szívesen tudtam volna meg többet, de nem akartam tovább faggatni.  Így is többet kaptam, mint amit vártam ettől a látogatástól, még ha Chloéval nem is találkoztam.
Megköszöntem a vendéglátást, és Pixie néni hálálkodva a süteményért, kikísért. Megígértette velem, hogy átadom anyunak az üzenetet, miszent isteni volt a sütemény, és gondolataimba mélyedve hazatoltam a bicajomat.
Most már roppantul kíváncsi vagyok, mi is történt azon a bizonyos napon... és kiderítem, ha addig élek is!

3. fejezet: Nem füves, botanikus!

-NEM FÜVES, BOTANIKUS!-

Reggel Pixie keltett a telefonom helyett, amiért nem tudom hálás legyek-e. De legalább reggelit is kaptam, nem rossz, ha nem egyedül vagyok otthon.
- Mikor értél haza? - kérdeztem tőle reggeli közben. Láttam rajta, hogy fáradt, de különösebben nem akartam vele foglalkozni, hiszen van saját életem, amivel törődnöm kell.
- Éjfél körül talán... Vagy egykor...? - merengett el a válaszadásnál, én meg úgy döntöttem nem várom meg, amíg kitalálja. Gyorsan felkaptam a cuccom és már rohantam is. A kellemes időjárás miatt még szép azt idő és a reggeleget is át lehet vészelni egy pulcsival. A friss levegő felfrissített. Így értem be a suliba, ami még mindig új volt nekem. Kicsit elkeveredtem a tömegben, akármennyire is igyekeztem céltudatosan utat vágni. Megkeményítettem a vállaimat, hogy én is fellökhessek másokat, akik nem hajlandóak kikerülni, ám rossz időben volt rossz helyen. Illetve annyira nem lehetett véletlen, hiszen egy öblös női hang kiáltott rám, ahogy neki mentem.
- Áh, Chloé kisasszony, épp magát kerestem! - kiáltott rám az igazgatónő a hangzavarban. Felemeltem rá ártatlan kék szemeimet, remélve, hogy nem tettem semmi rosszat.
- Még nem választott klubbot, pedig igazán ideje lenne. A kosár és a kertész klubok tudnak még embert befogadni. Menjen, keresse meg Nathanielt és csatlakozzon valamelyikhez. A szavaira hevesen helyeseltem, de csak következő szünetben voltam hajlandó ezzel foglalkozni. Addig is ott volt a tanóra, amire be kellett ülnöm. Meglepetésemre ott volt Castiel, akiről azt hittem el fogja lógni az órák nagy részét. Egyenesen felé vettem az irányt, út közben intettem a lányoknak.
- Ez a hely foglalt! - rivallt rám a vörös, mire én meglepetten torpantam meg a pad mellett.
- Igazán? Csak nem nekem? - tettem fel az ironikus kérdést, majd minden visszakozás nélkül ültem le a székre. Összehúzott szemöldökökkel meredten rám, én pedig egy elégedett, széles mosollyal válaszoltam neki.
- Tápászkodj fel, deszka, ez a hely Lysanderé - mondta újból, majd elnézett mellettem egy adott pontra. Pár pillanat múlva követtem a szemeit, és egy mellettem magasodó alakot vettem észre. Ezüst haja válláig ért. Eleinte nem tudtam mi olyan érdekes benne, amikor észrevettem a heterokróm szemeket és a viktoriánus ruházatot.
- Téged valami más korból hoztak ide? - kérdeztem tőle kíváncsian, mintha nem is gúnyolódni szeretnék. Nem is igazán az volt a szándékom, egyszerűen csak kicsúszott a számon.
- Nem, nem igazán - mosolygott rám álmatagon, egyáltalán nem tűnt sértettnek. - Ő lenne Chloé? - nézett vissza Castielre kérdőn.
- Igen, de mindjárt megy. Ott még van üres hely - Castiel oldalra dőlt és egy vadul integető alak felé mutatott, aki nem más volt, mint Ken. Elég egyértelműen jelezte, hogy üljek mellé. Idő közben becsöngettek. Én megmakacsoltam magam, érdektelenül néztem vissza Kenről a másik két fiúra. Lysander hirtelen a nyíló ajtó felé kapta a tekintetét, majd vissza ránk.
- Chloé, maradj nyugodtan. Majd én átülök - intett nekünk és leült Ken mellé. A pápaszemest még elnéztem egy kicsit, ahogy csalódottnak tűnt. Elbizonytalanodtam. Na meg el is merengtem azon, hogy mennyire belém lehet esve, én pedig állandóan megbántom. Kicsit lehetnék vele kedvesebb.
Miután a tanárt köszöntöttük és mind helyet foglaltunk, mosolyogva néztem Castielre.
- Milyen rendes a barátod, hogy ideülhettem melléd - mondtam fülig érő vigyorral.
- Ja, oltárira. Megint elhagyta a jegyzetfüzetét - a vörös tekintete unott, sőt kifejezéstelen, úgy nézett el a pad felém eső szélére, ahol egy oda nem illő füzet hevert. Kíváncsian vettem fel, néhány lapot végig is pörgettem. Kicsit morcosan figyelte, amit csinálok.
- Szünetben visszaadom neki. Mit mondtál, hogy is hívják? - kérdeztem, majd a többiek feje felett az ezüsthajút kezdtem vizslatni.
- Lysander, és nem szereti, ha a cuccai közt kutatnak.
- Jól van, na! Csak belenéztem! - kezdtem el védekezni, kicsit talán hangosan is, mert a tanár a táblánál lég szigorúan nézett rám és még páran is hátra fordultak. Forgattam a szemeim, de ezután viszonylag csöndben maradtam. Néha váltottam pár szót Castiellel, de egyébként nem történt semmi érdekes. A végére mind a ketten a padon feküdtünk és halálra untuk magunkat.
- Lysander! Itt a jegyzetfüzeted. Ott felejtetted a padon - szaladtam a fiú után, aki zavarodottan fordult felém.
- Köszönöm, izé... Elfelejtettem a neved, ne haragudj.
- Chloé... A nevem, Chloé - feleltem neki meglepetten, hogy lehet ilyen szita az agya, amikor még az óra előtt tudta ezt. Várjunk csak! Ha óra előtt tudta a nevem, akkor hallott már rólam valahonnan! De mihelyst utána tudtam volna ennek kérdezni, Lysander már el is tűnt. Elhagyatottan álltam az egyik pad mellet, míg mindenki kifelé rohant.
- Szia, Chloé! Mi újság? - kérdezte egy lányhang mellőlem. Odafordultam és Rosaliát láttam magam előtt.
- Helló! Semmi... Be kéne lépnem egy klubba, szóval sietek - ráztam le gyorsan az ezüsthajút, majd a többiek nyomában én is eltűntem. Nem nagyon van kedvem trécselni, mikor van egy feladatom, sőt Castielt is elveszítettem a szemem előtt. Nem maradt választásom, a DÖK terem és egyben Nathaniel felé vettem az irányt.
- Szia! Be kéne iratkoznom egy klubba. Azt hiszem a kertészkedést választom - mondtam Nathanielnek, időt sem hagyva neki a válaszadásra. Elmosolyodott. Gondolom örült, hogy végre valaki határozott és gyorsan letudhatjuk ezt az egész dolgot.
- Rendben... Szerintem máris van rád szükség. Én nem tudom megmutatni neked a klub helységet, sok a dolgom. De ha megkérsz valakit szívesen megteszi biztosan - mondta, amint befejezte nekilátott a papírmunkának, hogy a kertész klub tagja lehessek. Megköszöntem, majd elköszöntem. Igazából reménykedtem benne, hogy majd azt mondja, már mindenhol betelt az összes hely, hiszen pont emiatt és a hasonlók miatt nem akartam ide jönni. Inkább magányra vágynék vagy valami, nem pedig arra, hogy jobbra-balra rohangásszak.
Az udvaron találtam meg Castielt.
- Hali! Meg tudnád nekem mutatni, merre van a kertész klub? - álltam elé csípőre tett kezekkel, unott tekintettel. Végigmért, majd gúnyos mosoly gyúlt az arcán.
- Mész füvezni? - kérdezte gonoszan. Redőkbe szaladt a homlokom.
- Nem, megyek gyomokat szedni. De azt kérdeztem, hogy nem kísérsz-e el? - néztem rá morcosan, mire az ő arca is elkomorodott.
- Mi vagyok én? Úti kalauz? - kérdezte dühösen. Sóhajtottam egy nagyot, lesüllyedtek a vállaim.
- Jó, akkor megkeresem Lysandert, hátha ő segít! - mondtam felbuzdultan, erre megváltozott az arckifejezése. Már fordultam is meg, mire a kezem után kapott, de elég gyorsan el is engedte. Felhúzott orral, gőgösen néztem vissza rá.
- Na mi van? - kérdeztem, mintha nem tudnám mit akar mondani.
- Megmutatom... - mondta gyorsan, majd kelletlenül leugrott a pad háttámlájáról, ahol általában tanyázni szokott. Elmosolyodtam és szökdécselve indultam utána. Nem tartott sokáig odatalálni. A suli oldala mellett volt néhány ágyás és cserép, na meg egy fóliaház. Egész nagy kert volt, sőt, inkább hosszú.
- Jó gyomlálást! - mondta újra gúnyosan vigyorogva, talán még kacsintott is hozzá egyet, majd otthagyott. Tanácstalanul néztem körbe. Elkezdtem sétálni, mire megakadt a tekintetem két cserépen és egy feliraton. "Vidd el ezeket a DÖK és az osztályterembe!" - szólított fel a macskakaparás. Kelletlenül kaptam fel a virágot és a páfrányt. A DÖK teremben rögtön szembetaláltam magam Nathaniel rosszallásával, s az allergiájára hivatkozva azon nyomban elhajtott engem a begóniával, a páfrányt meg kikapta a kezeim közül. Megrökönyödve vittem át a virágot az osztályterembe, hogy aztán ott is maradhassak a következő órára. Castiel miatt inkább odakuncsorogtam magam Lysander mellé, s az órán néha gúnyos pillantásokkal fordultam hátra Castiel felé. A tekintetünk többször is találkozott, ő pedig eleinte morcosan nézett vissza, végül már inkább csak elkapta a tekintetét. Amint kicsöngettek, se puszi, se pá, csörtettem ki a klubba. Ott továbbra sem láttam senkit, ezért úgy döntöttem, hogy körbenézek, ha már senki sem vezet körbe. A végében állt az üvegház, homályos borítása miatt nem láttam semmit abból, ami bent nőtt, ezért egy kis noszogatás után sikerült belöknöm a kis ajtót. Leesett az állam, és nem a bent tomboló hőségtől. Alig futtattam végig a szemem a veteményesen, amikor valaki megragadta a karim és erőteljesen kirántott onnan, majd becsukta mögöttem az ajtót.
- Mégis mit képzelsz magadról? Ki mondta, hogy bemehetsz oda? - kérdezte ingerülten, visszafogott hanggal egy zöldes hajú fiú.
- Féltél, hogy elszívom az összes füvet egyedül?! Olyan sok van odabent, hogy nem kéne irigynek lenned! - kiáltottam hangosan, hiszen teljesen kiakadtam. Ugyanis a házikóban kenderek sorakoztak szorosan egymás mellett, ameddig csak a szem ellátott.
- Ne olyan hangosan, idióta! - szólt rám rémülten. Villámgyorsan nyitotta ki az ajtót és tuszkolt be rajta, hogy becsukja magunk után.Én kikerekedett szemekkel néztem rá, továbbra is csak hitetlenkedni tudtam.
- Haver, ez nagyon durva! Én meg azt hittem, hogy valami muskátli ültető növényhez beszélős csoportba csatlakoztam! - nyökögtem továbbra is teljesen ledöbbenten. Ő már kicsit megenyhült, hogy bejutottunk a házikóba, de még mindig ideges volt. Levette a kertész kesztyűit és az egyik ágyás mellé dobta. Izzadt tenyerét kezdte dörzsölni, majd a homlokát.
- Mindegy... Most már láttad, csak kérlek ne mondd el senkinek! Amúgy ki vagy te? - kérdezte, fáradtan nézett rám.
- Chloé vagyok. Ebbe a klubba iratkoztam be... - összefontam a karjaim a mellkasom előtt és újra körbenéztem a helyen. Mennyi cannabis!
- Az én nevem Jade - mutatkozott be ő is.
- Szóval te vagy itt a helyi füves? - kérdeztem, várakozóan néztem rá.
- A botanikus kifejezést jobban szeretem - mosolygott rám kicsit huncutul, de egyben nyomottan is. - Akkor megbízhatok benned? - kérdezte várakozva.
- Igen... Mi előnyöm lenne belőle, ha beköpnélek? - kérdeztem. A fejét csóválta, mintha csak egy gyerek butaságát hallaná. Hagyta, hogy ott maradjak, amíg ő a növényeivel foglalkozik. Pár perc csönd után beszélgetni kezdtünk, hálás voltam, hiszen nem a régi életemről kérdezgetett, hanem amolyan hétköznapi dolgokról. Viszont ő elmesélte, hogy egy-két éve elballagott már, de azért még visszajár, hiszen a szívéhez nőtt a kis kert.
- Milyen meleg van! - nyögtem, majd kibújtam a pólómból. Eleinte meglepetten nézett rám, aztán vállat vont.
- Kérsz? - kérdezte, ahogy az egyik zsebéből előhalászott egy spanglit. Nemet intettem, de azért ott maradtam vele beszélgetni. Egy idő után kinyílt az ajtó. Mindketten ijedten pattantunk fel, de csak Castiel volt.
- Hát itt vannak a füvesek! - kiáltott ránk, mondhatni vidáman.
- Botanikus! - javította ki Jade. Castiel meglepődött, amikor rám nézett, hiszen póló nélkül, melltartóban ücsörögtem, próbálva elviselni a meleget. Valami pirosság gyúlt az arcán és egy kis agresszió tűnt fel a szemében.
- Mit csinálsz itt Chloé? Már rég becsöngettek. Eljöttelek megkeresni, azt hittem, elástad magad muskátlinak - mondta ingerülten. Csak nem féltékeny lenne?
- Lazíts, Cas, csatlakozz! - mondta Jade, már jócskán készen. Alig vette észre mi folyik körülötte, a meleg és a szag pedig engem is elbódított kissé. Álmatagul mosolyogtam a kettő srácra, mire  vörös sóhajtott egy nagyot, majd bejött és becsukta maga mögött az ajtót.
- Oké! Csatlakozom a füvesekhez.
- Botanikus! - kiáltottuk Jade-del egyszerre.

Kentin naplója - 2. bejegyzés

Az első napom az új suliban összeségében eseménytelenül telt. Röviden beszélgettem Chloéval, amiből azt szűrtem le, hogy nem gyanakszik rám, ami jó. Addig szeretném a tudta nélkül megfigyelni, ameddig csak lehet. Ha gyanút fog, sokkal nehezebb dolgom lesz.
A napot a DÖK elnök keresésével és a beiratkozással töltöttem. Az elnök, egy magas, szőke srác, próbált megviccelni azzal, hogy nem találja a papírjaimat, és így nem fogok tudni beiratkozni. Nagyon pánikba estem, hiszen ha nem járhatok ide, ugrik az egész tervem, és akkor mihez kezdek? De szerencsére, mikor látta, mennyire lesokkolódtam, azt mondta, csak viccelt, és próbált megnyugtatni. Mit mondhatnék, nem kedveltem meg a DÖK elnököt. Az asztmámnak nem tesz jót, ha sokat ijesztgetnek.
A DÖK szobából elszabadulva nekifogtam Chloé keresésének - valószínűleg egy osztályba kerülünk, de előtte jó lenne beszélgetni vele. Talán lesz kedve kekszet enni velem, mint általánosban... mint a régi szép időkben. Nem! Nem szabad elérzékenyülnöd Kentin, most nem! Kitartás!
Amint Chloét keresve a folyosón bolyongtam gondolataimba mélyülten, egyszer csak valamibe, vagyis valakibe ütköztem. Az illető sokkal magasabb volt nálam, én pedig a földre estem, és leesett a szemüvegem, aminek hiányában semmit sem láttam, hiszen a látásom nagyon rossz. Kétségbeesetten kutattam a szemüvegem után a földön, és mikor megtaláltam és újra az orromra bigyesztettem, megláttam, hogy a lehető legrosszabb emberbe futottam bele. Festett vörös haj, bőrkabát, a nadrágján láncok...biztosan az iskola rosszfiúja. Mondanom sem kell, nagyon megijedtem. Az előző suliban mindig az ilyen srácok szálltam rám, szóval eléggé tartottam tőlük. Akkoriban mindig Chloé védett meg... de erre most nem számíthattam. Gyorsan kinyögtem egy bocsánatot, de cérnavékony hangom biztosan elárult. Az ijesztő kinézetű srác rámvillantott egy mogorva tekintetet, de nem bántott. 'Legközelebb nézz az orrod elé, pápaszem. Másodszorra nem leszek ilyen kedves.' mondta, és továbbment, én pedig megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Ezt megúsztam...egyelőre. Nem lenne jó már az első napon bajba kerülni. Ha nem vigyázok, és bajba kerülök, talán lőttek az álcámnak. Szedd össze magad Kentin!
De megpróbáltatásaimnak ezzel még nem volt vége.
Chloénak még színét sem láttam, úgyhogy folytattam keresésem. Nem sokkal később a folyosó végén megpillantottam egy ismerős szőke hajkoronát, és a szívem reményteljesen ugrott egyet. Utánakiáltottam a nevét, de amikor a lány megfordult, egyből láttam hogy nem Chloé volt. Ennek a lánynak göndör szőke haja volt, és undok tekintettel nézett rám. Mellette két másik lány lépkedett, az egyik rágózott, a másik éppen rúzsozta magát.
- Mit akarsz, te pápaszemes tökmag? - esett nekem említett szőkeség, én pedig majd elsüllyedtem szégyenemben.
- N-n-n-ne haragudj, összekevertelek valakivel... - motyogtam bocsánatkérően. - M-még új vagyok itt...
- Oh értem. - mondta. - Szóval új fiú. Hm. Akkor szívélyes fogadtatásban kell részesítenünk, nem igaz, Charlotte, Li? - fordult barátnőihez. Kezdtem megnyugodni, talán mégsem olyan undok ez a lány...
-Kentinnek hívnak. - mutatkoztam be.
-Senki sem kérdezte a nevedet, tökmag. - válaszolt. - Még mindig itt vagy? Tűnj már el innen. Ha ilyen rondaságokat kell bámulnom egész nap, mint te, még nekem is tökremegy a szemem!
Ez nagyon rosszul esett, szóval úgy tettem, ahogy akarta, és elfutottam. Bevallom, a sírás határán álltam. Embereld meg magad, Kentin! Most más feladatod van! Ne törődj ezekkel a libákkal, mondtam magamnak.
Ettem pár kekszet, hogy megnyugodjak és túltegyem magam azon a sokkon, amit eddig ez az iskola okozott, és mikor jobban éreztem magamat, újra nekiláttam Chloé keresésének.
Ezúttal sikerrel jártam. Körübelül tíz perc folyosón töltött rohangálás után rátaláltam Chloéra (mekkora ez az iskola, te jó ég!) Éppen a DÖK teremből jött kifelé, én pedig mosolyogva mentem oda hozzá.
- Szia Keeen! - köszöntött hasonló lelkesedéssel.
- Chloé! Átiratkoztam az előző sulinkból ide. Kicsit aggódtam érted, amiatt, ami a szüleiddel történt. Gondoltam szükséged lesz egy támaszra. - mondtam, hátha kapok válaszul valami árulkodó reakciót, de csalódtam.
- Erről nem akarok beszélni - mondta suttogva - Úgy tudsz a legjobban támogatni, ha békén hagysz egy kicsit.
Ezután hátat fordított, és elrohant. Furcsa, nem tudom hogy értelmezzem ezt a reakciót. Teljesen normális, vagy megfutamodott, és azért rohant el? Ez az eset további utánajárást igényel. Végül kicsit sajnálom, hogy nem tudtam megkínálni kekszel, mint régen.
Így telt az első napom a Sweet Amoris gimiben. Remélem a közeljövőben több esélyem lesz mélyebbre ásni az ügyben.

2. fejezet: A kezdetek II.

- A KEZDETEK II. -

Először elnevettem magam azon, amit Nathaniel mondott, de már ezen is hallatszott, hogy mennyire ideges nevetés. Beletúrtam a szőke tincseimbe, oldalra néztem, majd vissza srácra. 

- Nem mondod komolyan... - a szívem a torkomban dobogott és sajnos nem valamelyik jó pasi jelenléte miatt, hanem a közelgő tragédia miatt.

- Ne ijedj meg ennyire! Csak vicceltem! Vicc volt! - Nathaniel egyik kezét felém nyújtotta, mintha a vállamra akarta volna tenni a kezét, de végül a karja csak ott lógott közöttünk a levegőben. Én az idegtől kipirosodott arccal néztem rá. Ő kissé elpirult és zavartan nézett rám, hogy most vajon megeszem e vagy megbocsátok. Hát szívem szerint megettem volna és nem azért mert olyan hű de cuki. Hanem mert nagyon megijesztett.

- Most komolyan? - kérdezem komoran, végül sóhajtok egy nagyot, hogy kisimíthassam az arcvonásaim. - Ok... Lépjük túl rajta. Itt az igazolványkép és a beiratkozási pénz - átnyújtottam neki a dolgokat, míg az egyik asztalra támaszkodtam és figyeltem az ügyködését. A fejem enyhén oldalra döntöttem.  Kicsit még zavartnak tűnt az előbbi "vicceskedése" miatt, de úgy tűnt lassan összeszedi magát, ahogy a saját közegében mozog: a papírjai között. 

- Ne haragudj, azt hittem vicces lesz! - szabadkozott újra, ahogy hirtelen felém fordult. Kicsit hátrahőköltem, de én szívem szerint már el akartam felejteni ezt az egészet. Nem hogy még külön a sajnálkozását hallgassam. Ehelyett szánhatott volna több időt arra, hogy végig gondolja, mennyire lesz humoros ez a húzása.

- Persze, elhiszem. Csak folytasd - böktem a papírok felé. Ha lehetek Sweet Amoris diák, akkor legyek hivatalosan is az. Kis csönd következett, tovább vártam az asztalra támaszkodva, akkor egyenesedtem ki rendesen, mikor Nathaniel újra felém fordult.

- Mindennel kész vagyunk. Üdvözöllek a sulinkban, hivatalosan is - kedvesen rám mosolygott, én pedig hálát adtam a nem is tudom minek, kinek, hogy nem kezdett el újra szabadkozni. Mindenesetre én is visszamosolyogtam most, hogy végre menekülhetek.

- Még megkérnélek egy szívességre - folytatta mégis, mikor már majdnem elindultam. Összehúzott szemöldökkel néztem rá. - Van egy tanuló, Castiel. Alá kéne írnia egy igazolást, mivel a szülei sokat utaznak, ezt ő teheti meg. De én elfoglalt vagyok. Aláíratnád vele helyettem? - kérdezte, mire az én homlokom még jobban ráncokba szaladt. A szívinfarktust hozza rám és még én tegyek neki szívességet? Egyébként ki is ez a Castielt? Ezt tőle is megkérdeztem.

- Vörös haja van, általában az udvaron lebzsel. Elég durva fiú - világosított fel Nathaniel, nekem pedig rögtön felragyogott az arcom, hiszen így már tudtam kiről van szó. Sokkal szívesebben töltöm vele az időmet, mint ebben a levegőtlen, rideg DÖK teremben. 

- Elviszem neki - kaptam ki a kezeiből a papírokat. - Szia! - köszöntem el tőle csábosan, ahogy kiviharzottam a szobából és bevágtam magam mögött az ajtót. 

Castielt az udvaron találtam meg, éppen az egyik pad háttámláján ült, én pedig felpattantam mellé.

- Helló, Castiel! - köszöntem rá egy sokat sejtető vigyorral. Ő mogorva, ám kicsit meglepett tekintettel nézett rám.

- Nyomoztál utánam, hogy máris tudod a nevem? - kérdezte gonoszan mosolyogva. Én nem néztem rá, csak hátradöntöttem a fejem, mintha napoznék.

- Dehogy, nem érné meg! Előbb-utóbb úgyis elárultad volna az én nevemért cserébe... De nem ez a lényeg - gyorsan témát váltottam, hogy egye csak meg a fene. Ha tényleg olyan kemény srác, akkor nem fog visszakérdezni egy előző téma miatt. 

- Nathaniel küldött neked valami igazolást, amit alá kéne írnod - felé fordultam, felemeltem a papírokat. - Írd alá, hogy gyorsan szabadulhassak tőled! - a szemeim gonoszan villantak. Az ő arcát viszont komorság öntötte el és nyoma sem volt az előbbi játékosságnak.

- Dehogy írom! Biztos csak ki akar rúgatni a suliból. Igazán felnőhetne már és lehetne férfi ahelyett, hogy valami apró kislányt küldjön az ijesztő Castielhez - mogorva maradt, csak a mondandója végén vigyorodott el újra.

- Meg tudom védeni magam ellened, hidd el! Viszont, ha tényleg nem akarod aláírni, akkor visszaviszem Nathanielnek ezeket a vackokat.

- Vidd! - Castiel számára ennyivel véget is ért a beszélgetésünk, bedugaszolta a fülét a fülhallgatójával, de még több méterről is hallottam a rockot, ami a fülesekből szólt. Visszamentem Nathanielhez, aki visszaküldött a vöröshöz. Castiel viszont úgy csinált, mint aki nem hallana semmit, amikor felmutattam neki az ismerős papírokat. Ez a kis rohangászás bőven elég volt ahhoz, hogy észrevegyem a kettejük között húzódó ellentéteket. Igazából ez nem nagyon kötött le, semmi előnyt nem látok abban, hogy Nathaniel megbántásával közelebb kerülhetek Castielhez. Hiszen akkor lehet, hogy elesek némi belsős segítségtől. Ki tudja? Doga megoldások, ellógott napok igazolása... 

Nathaniel végre feladta Castiel rajtam keresztül való győzködését, mikor távozás közben a DÖK teremből három lányba botlottam.

- Oh, szóval te vagy az új lány? - kérdezte a középen álló szőkeség. A hajunk csaknem ugyanolyan, csak az övé sokkal hullámosabb.

- Igen - büszkén húztam ki magam, felkészülve az üdvözletekre, hiszen én azt érdemelném. De szinte végig se mondhattam, a három lány nekem jött és felpasszíroztak ezzel az egyik szekrényre a folyosó falán. Pár pillanatig megrökönyödötten álltam, a szavak a torkomon akadtak. De aztán összeszedtem magam.

- Hé, libák!  Legközelebb nézzetek a lábatok elé! - kiáltottam utánuk. A sajgó karom kezdtem dörzsölni, ami a szekrénynek ütközött. 

- Elég undok mind a három, de ne is törődj velük!  - egy kedves hangot hallottam a hátam mögül. Ez ezüsthajú lány állt az osztályterem ajtajában. Néhány lépéssel közelebb sétáltam hozzá.

- Köszi... Gondolom mindenkivel ilyenek és esély sincs rá, hogy ez csak egy beavatás lett volna - mondtam, ahogy elkeseredetten elhúztam a szám. De magamban kicsit örültem. Ha a három grácia tudja, hogy a szüleim nem is olyan rég haltak meg, biztos kedvesebben viselkednének velem és az már nem a dolgok rendje lenne. Legbelül ugyanolyan hálás voltam nekik, mint a mogorva Castielnek. 

- Sajnos igen... De mit keresel még itt az első napon? Már majdnem mindenki hazament - a lány szavaira körbenéztem és tényleg jobban pangott az iskola, mint eddig. Melankolikus érzés fogott el.

- Új vagyok és a beiratkozás kicsit elhúzódott. Még így is meg kell keresnem az igazgatónőt a papírjaim miatt. És te miért vagy még itt? - kérdeztem enyhén gúnyosan, hiszen valakivel mégis beszélgetek itt, nem csak saját magammal.

- A barátom még sokáig dolgozik és addig ráérek. Néhány osztálytársam beleegyezett, hogy itt várnak velem egy keveset. Egyébként Rosalia vagyok. Csatlakozhatsz hozzánk, ha szeretnél - a hóhajú bemutatkozott én pedig viszonoztam a kedves mosolyát. Benéztem mellette a teremben, és tényleg voltak ott páran. Egy vörös és egy lila hajú lány is. Mint utólag kiderült az előbbit Irisnek, az utóbbit meg Violának hívják. 

- Sziasztok! Én Chloé vagyok - bemutatkoztam nekik, kicsit ottmaradtam velük beszélgetni. Rosalia és Iris elég sokat beszéltek, Viola viszont elég félénknek tűnt. De legalább róla is kiderült néhány dolog a szófukarsága ellenére is, úgy ahogy a többiekről is. 

- Már ennyi az idő! Rohannom kell! - kiáltott fel Rosalia és mint a szélvész repült ki a teremből. Én is gyorsan elköszöntem a lányoktól, hogy leadhassam az igazgatóságon a papírjaimat és hazamehessek.

Otthon üresen állt a ház, a keresztanyámat sehol se láttam. De igazából sejtettem is, hogy nem lesz itthon, elég elfoglalt a munkája miatt. Egyedül vacsoráztam, azt ettem, amit találtam a hűtőben. Egy kicsit még olvasgattam a laptopomon, meg facebookoztam mielőtt lefeküdtem volna. Habár hogy mikor aludtam el, arra már nem emlékszem.

Kentin naplója - 1.bejegyzés

Valami nincs rendben - de még nem tudom, hogy mi és miért nincs rendben.
Chloét már óvodás korunk óta ismerem; mivel közel laktunk egymáshoz, kiskorunkban sokat játszottunk együtt. Ő olyasvalaki, akit azóta ismerek, mióta az eszemet tudom. Mindig is mosolygós, kedves lánynak tartottam. De egy ideje elkezdtem kételkedni...
Ma volt az első napunk a Sweet Amoris gimiben. Chloé, szüleinek fél évvel ezelőtti tagikus halála után a keresztanyukájához költözött, és ebbe a suliba iratkozott be, mivel ez közel van, és jó hírű iskola. Nem kellett sokat győzködnöm a szüleimet, hogy én is átiratkozhassak. Az előző sulimban folyton bántottak az alacsony termetem és a vastag szemüvegem miatt.
Bár azt mondtam ma Chloénak, hogy azért iratkoztam át én is ebbe a suliba, hogy támogathassam és mert aggódtam érte, de ez nem a teljes igazság. Chloé szülei halálának körülményei nem hagynak nyugodni. Valamiféle nyugtalan érzésem van, valami zavar. A fejemben egy szörnyű elmélet körvonalazódik, és bármennyire szeretném elfelejteni, figyelmen kívül hagyni, nem tudom. Egy emlék kísért.
Ez az emlék még az óvodából való, ahová Chloéval jártunk. Chloé akkor a legjobb barátom volt, minden kiállt mellém, ha valaki bántani akart, és ezért nagyon szerettem. Egy napon azonban körülbelül öt éves korunkban valaki Chloét bántotta, és nem engem. Az egyik lány elcsente a kedvenc babáját, és Chloé napokig sírt utána, sehol sem találtuk, azt hittük, elvesztette valahol. Azután egyszer láttam, hogy a kérdéses lány a kabátja zsebébe gyömöszöli a babát, miután eldicsekedett vele pár másik lánynak. Nem mertem egy szót sem szólni, de Chloénak elmondtam, hogy ki vette el a babáját. Akkor még nem értettem, ami ezután történt, de így visszanézve már egyértelmű. A lány másnap zúzódásokkal az arcán jött az óvodába, és a szülei dühösen kérték számon az óvónőket, ki bántotta a lányukat...de ők semmit sem tudtak. Chloé viszont aznap már a babájával jött az oviba - azt mondta, otthon találta meg, és nem is lopták el, csak elfelejtette, hová tette.
Ez az emlék azután jutott eszembe, miután Chloé szülei meghaltak, és eltemették őket. A temetésen részt vett két rendőr is, akik elsőnek érkeztek a baleset helyszínére. Folytott beszélgetésüket véletlenül hallottam meg - szerintük a baleset nem is baleset volt. Hogy a nyomok nem egyeznek.
Erre akkor még nem tudtam hogyan reagálni, hiszen, mi más lehetett volna, mint baleset?
Viszont arra is emlékszem, hogy Chloénak már a szülei halála előtt is sok gondja volt. Nem sokkal a baleset előtt nagyon gondterheltnek tűnt, és mikor megkérdeztem, mi a baj, tudok-e segíteni, csak annyit válaszolt, hogy nagyon összekapott a szüleivel, és nem jönnek ki túl jól egymással. Ezt furcsáltam, mivel Chloé szülei nagyon kedes emberek voltak, velem legalábbis mindig. Ráadásul Chloé édesapja nagyon óvatos sofőr volt - sokszor még előzni sem mert, a sebességkorlátot meg pláne nem lépte túl soha.
De ha tényleg nem baleset volt... és esetleg Chloénak köze van hozzá...de nem, ez lehetetlen. Hiszen Ő is ott volt velük az autóban.
Erre még gondolni sem szeretnék.
De nem tudok nem gondolni rá. Ezért szeretnék vele lenni, ezért jöttem át én is a Sweet Amorisba.
Még nem tudom pontosan mit keresek, de tudom, hogy szemmel kell tartanom Chloét. Mint egykori legjobb barátja, ez a kötelességem.

1. fejezet: A kezdetek

-A KEZDETEK-

Éppen a másik oldalamra fordultam, amikor megszólalt mellettem az ébresztő. A telefonom valami alap csengőhangot játszott, mivel új még az iPhone-om és alig állítottam be rajta valamit. Alig pár másodperc múlva, hogy morcosan a fejemre húztam a párnát, robbant be a keresztanyám a szobámba. Karikás szemeimmel néztem rá.
- Jó reggelt, virágszálam! Mosolyogj, hiszen ma végre suliba mehetsz! - kiáltotta, s minden függönyt elhúzott a szobámban.
- Ja, jó. Nagyon örülök - mondtam. Kikászálódtam az ágyból és elmentem fogat mosni, utána pedig a tükröm előtt kezdtem leltárba venni a ruháim. Hiába nem volt kedvem bemenni, attól még jól akartam kinézni. Egyszerű hosszú farmert húztam, fölé egy halvány rózsaszín inget. Hosszú szőke hajam kiengedve hagytam.
- CHLOÉ! - keresztanyám kiabált megint, most már a konyhából.
- MEGYEK! - kiabáltam vissza dühösen. Fenének sem volt kedve bemenni a suliba, főleg nem idegenek közé. De azért még elvégeztem az utolsó simításokat magamon, felkaptam az iskola táskám és lementem. A szemem megakadt keresztanyám Pixie lila haján. Mindig ilyen volt neki? Nem nőtt már ki ebből? - kérdeztem magamtól.
- Itt a reggelid. Uzsit is csomagoltam. - az asztalon reggelizőpehely ázott egy tányérban, az uzsonnám pedig egy dobozba volt elcsomagolva.
- Akkor elmentem - jelentettem be, de Pixie még megállított és magával szembe fordított.
- Olyan üszke vagyok rád! Szerezz sok új barátot és vigyázz ám a fiúkkal! - mondta.
- Oké. Szia! - köszöntem el tőle minimál stílusban. A dühöm elmúlt, sétálás közben pedig inkább elszomorodtam. A tenyerem izzadt az ismeretlen hely gondolatától is. Egy húsz perces séta után érkeztem meg a Sweet Amoris gimibe. Sok diák igyekezett befelé a kapun, nekem pedig megfordult a fejemben, hogy még ellóghatok. De első nap bizonyára nem lenne tanácsos. Nagy levegőt vettem és beléptem.

Eleinte tanácstalanul lépdeltem jobbra-balra, végül sikerült rájönnöm, hogy az igazgatónőt kéne megkeresnem. Ahogy próbáltam átküszködni magam a tömegem, néhányan meglöktek, de egy pillantásra se méltattam őket. Az igazgatónőt a tanáriban találtam meg.
- Jó napot! Chloé Tailor vagyok, az új diák - mutatkoztam be ártatlanul. Izzadó tenyerem a farmeromba töröltem. Próbáltam magabiztosan a szemeibe nézni,de nem tudtam nem észre venni, hogy milyen öreg és kövér.
- Szia! Á, igen igen. A beiratkozási pénz kéne, egy igazolvány kép, na meg néhány irat kitöltése. De ezekkel nem én foglalkozom, hanem a DÖK elnök, Nathaniel. Arra találja a DÖK termet - kihajolt az ajtón és elmutatott a folyosón az egyik irányba. Arra fordultam, majd vissza a nő felé.
- Köszönöm - feleltem gyorsan, majd fordulhattam is meg, hogy elinduljak arra, amerről jöttem. Az ajtó nyitva volt, úgyhogy amint kopogtam, be is mentem egyből.
- Hahó! Elnézést, a DÖK elnököt keresem - bedugtam a fejem, körbenéztem és rögtön észre is vettem egy szőke srácot. Kezeiben több irattal ácsorgott, kedves mosollyal fordult felém. Ez a mosoly az én ajkaimra is rácsalt valami fölfelé ívelő görbületet.
- Szia! Én lennék a DÖK elnök, Nathaniel. És te pedig...? - kíváncsian nézett rám, én pedig teljesen zavarba jöttem ettől a bemutatkozástól. Nagyon rég nem ismerkedtem új emberekkel. De kívülről nagyjából magabiztos maradtam. Na meg ha ő a DÖK elnök nem árt jóban lenni vele, ha esetleg valami el kell tussolni, vagy előnyt szerezni. Még szélesebben elmosolyodtam.
- Én vagyok az új diák, Chloé Tailor. Az igazgatónő küldött a papírokért - feleltem gyorsan, aztán várakozva néztem, ahogy babrált egy kicsit a papírokkal. - Na? - kérdeztem, mikor már egy perce szórakozott velük.
- Ne haragudj, de év eleje van és kicsit elúsztam a munkával. Vissza tudnál jönni később? - kérdezte egy elnéző mosollyal az arcán. Ez a szétszórtság kicsit felpumpálta az agyvizem, de egy hasonló elnéző mosolyt, enyhe gúnnyal fűszerezve, villantottam rá.
- Persze. Szia! - válaszoltam gyorsan és kilibbentem az ajtón. Odakint alig tettem pár lépést, egy ismerős hangot hallottam a kavalkádban. Jaj, ne! - gondoltam magamban.
- Szia Keeen! - fordultam a hang irányába, ahol egy alacsony, pápaszemes fiú ácsorgott levakarhatatlan mosollyal az arcán. Magamban szenvedtem, de kívülről ez nem látszódott. Gyanúm ugyanis beigazolódni látszott.
- Chloé! Átiratkoztam az előző sulinkból ide. Kicsit aggódtam érted, amiatt, ami a szüleiddel történt. Gondoltam szükséged lesz egy támaszra - a fiú, Ken olyan furán beszélt. Én pedig végig mosolyogtam, csak a végén komorodtam el. Pedig mindig kedves voltam ezzel a sráccal, azt hiszem belém van zúgva és nem akarom megbántani, az apja pedig katona. Lehet nem is lenne tanácsos. De így, hogy felhozta a szüleim, rettentően letörte a hangulatot.
- Erről nem akarok beszélni - mondtam suttogva, teljesen komolyan. - Úgy tudsz a legjobban támogatni, ha békén hagysz egy kicsit - folytattam. Hátat fordítottam és otthagytam. kicsit aggódtam ugyan, hogy hogyan fog erre reagálni, de a szavaim vissza már nem szívhattam. Az udvarra rohantam levegőzni. Elegem lett abból, hogy mindenki csak támogatni akar és mindenki csak sajnálkozik! A földet nézte, dühöngve rohantam, de odakint a szabad ég alatt nekimentem valakinek.
- Hé! Nézz már magad elé! Vak vagy?! - kiáltott rám a feszes mellkas tulajdonosa. Rögtön felemeltem kék szemeim, hogy megnézzem ki az, aki ennyire mogorva. Egy vörös, félhosszú hajú fiú nézett le rám dühösen. Magamban gúnyosan elvigyorodtam, hiszen ez a valaki nem sajnálkozott.
- Dehogy vagyok! Viszont minden bizonnyal te lehetsz itt az atyaúristen, akinek nem szabad nekimenni. Mi? A helyedben én is odafigyelnék néha - mondtam én is hasonló hanghordozással. Terpeszbe álltam, összefontam a karjaim a mellkasom előtt és olyan határozottan néztem rá, ahogy csak tudtam.
- Nocsak, te biztos új vagy itt, mégis ismersz engem - mondta gonoszan mosolyogva. Én pedig büszke voltam rá, hogy ez az illető mosolyog miattam és tudok vele pörlekedni. Még jobban kihúztam magam és felemeltem a fejem.
- Új vagyok, igen. Ez az első napom, de máris belekötöttem a helyi vagányba - mondtam továbbra is gúnyosan viccelődve, hiszen ő is ebben a stílusban beszélt velem.
- Nem biztos, hogy megúszod büntetlenül, deszka - mondta a srác, miközben úgy tűnt eleinte élvezte a beszélgetést, de mostanra már kezdett elege lenni belőlem. Összeszűkültek a szemeim.
- Igen? És mit akarsz csinálni? Meghúzod  a hajam? - kérdeztem tettetett aggódással a hangomban. - Mindegy is, ne válaszolj! Megkeserülöd még, hogy nekem jöttél! - fenyegettem meg, majd otthagytam. Jól esett beszélgetni a vörössel, nem szánt meg és viselkedett velem óvatosan mint bárki más. Elhatároztam, hogy keresni fogom még a társaságát, de egy pasit sem szabad elhalmozni a jelenlétünkkel, mert a végén még megunnak. Jobb felkelteni az érdeklődését, aztán hagyni had tetőzzön, míg mi otthagyjuk.  Igazából még nem tudtam hova menjek, de sikerült egész magabiztosnak tűnnöm. Úgy döntöttem visszamegyek Nathanielhez, hátha megtalálta a papírjaimat.
- Szia! Na megtaláltad? - kérdeztem, ahogy bementem a DÖK terembe. Erre a fiú kétségbeesett szempárjával találtam szembe magam.
- Ne haragudj, de nincs itt egy sem. Úgy tűnik mégsem sikerül beiratkoznod a Sweet Amoris gimibe!